Indio

Hétfőn este fél hatkor kaptuk a telefont egy állatorvosi rendelőből: ha hét óráig odaérünk a kutyáért, nem altatják el. Nem értettünk semmit, annyit mondtak, hogy egy nagyon szép 3 éves fajtatiszta kanról van szó. Haladékot kértünk, mire összeszerveztük a csapatot, így estig kaptunk időt, addig egy kutyakiképző hazavitte a kutyát.

Fel voltunk készülve a szokásos látványra: sovány, beteg argentin dogot vártunk. Mikor megláttuk Indio-t, erőteljesen megzavarodtunk. Egy fiatal, életerős, hibátlan argentin dog állt előttünk, a tekintete viszont a megszokott érzést tükrözte. Annyira meg volt rémülve, hogy senkit nem engedett közel magához: fájt belenézni a szemébe. Közel másfél órát térdeltünk előtte a hóban fagyott párizsit szorongatva, mire egyáltalán hozzá tudtunk érni. Egyik mentésünk során sem találkoztunk olyan dogóval, akivel ennyi időbe telt kapcsolatot teremteni.

A képlet egyszerű, mégis megdöbbentő volt: Indio – mint utóbb kiderült – egy 3000 euro-s argentin import minőségi fedező kan. Gazdái másnap hajnalban külföldre költöztek, a kutyát nem kívánkozott magukkal vinni (mint ez is utólag derült ki, nem is vihették volna, mert a kedves gazdi külföldön már mindenféle állattartástól el lett tiltva – azt hiszem, ha megemlítem Indio többszörösen törött bordáit, törött orrát és hihetetlen mértékű rettegését a férfiaktól, akkor nem is kell tovább ecsetelnem az okokat). Így este bevitték a rendelőbe altatásra (egyszerű és logikus döntés, nevezhetjük „tiszta munkának”). Mikor sikerült beszélnünk velük, azt mondták: nem jó a kutya idegrendszere, és nem tudnak mellette gyereket vállalni. Az állandó ellentmondások és hazugságok miatt többször kértünk az eredeti gazdától lemondó nyilatkozatot, de nem kaptunk, így az állatorvos adott ki egy igazolást a gazdák elaltatási szándékáról. Indio pénzben is értékes kutya, tudtuk, hogy még gondunk lesz a tulajdonjogából.

Sokáig kétséges volt, hogy Indi le tudja-e vetkőzni viselkedési zavarait. Amellett, hogy össze volt zavarodva a pillanatnyi helyzettől, valószínűleg egész életében mindenki csak összezavarta. Fedező kanként élt, mindig más gazdával. Hol kennelben, hol lakásban lakott, de egyetlen falkának sem lehetett a tagja. Az elsődleges feladatunk bizalmának visszanyerése, félelmeinek csökkentése volt. Nagyon szenzitív kutya lévén megviselték a hirtelen jött változások, amelyeket nem értett.

A re-szocializációs problémák mellett beigazolódott, amitől tartottunk: hirtelen Indi-re annyi jelentkezőnk lett, mint addig az összes mentett kutyánkra együtt. Milyen meglepő, szinte csak tenyésztők kerestek meg bennünket. Senkit nem érdekelt, hogy a törzskönyvet nem kaptuk meg. Volt, aki egyik nap még nagylelkűen be akarta fogadni, következő nap már rendőrökkel fenyegetőzött, mert szerinte bizonyítani tudja, hogy a kutya valójában az övé.

Egyet biztosan tudtunk: kennelbe „pornósztárnak” soha nem adjuk. Soha többet nem fog senki egy fillért sem keresni ennek az állatnak a kárán. Ideje volt, hogy olyan életet kapjon, amit megérdemel.

Indio hiába a fajta egyik kiemelkedő példánya, és a mentett kutyáink szépségversenyének – mondhatni – örökös győztese, mégis a többi kutyánkhoz képest rekordideig volt velünk. Végül a Dogorescue Team egyik alapító tagja elintézett egy televíziós szereplést, amelynek köszönhetően Indio és álomgazdája végül összetalálkoztak.

Egy fiatal pár szeretett bele, de nem volt könnyű dolguk. Indio még mindig nehezen bízott meg az emberekben, főleg a férfiakban. Mégis egy kis idő eltelte után a fiatalember annyira elnyerte a bizalmát, hogy azóta is elválaszthatatlanok.

Gyönyörű házba, és gyönyörű kertbe költözött, de ami a legtöbbet ér: személyét végre tisztelet övezi. Saját családja van, ahol egyenrangú társ. Itt végre nem a fedező tehetségére, hanem saját, csodálatos lényére büszke a gazdija. Ami igazán különlegessé teszi ezt a kapcsolatot, hogy a kutya választotta ki gazdáját. Indio-t azelőtt egy férfi bántotta, Indio mégis egy férfit választott gazdijául, tehát így lehetünk biztosak abban, hogy a mi választásunkon felül is van valami ember és kutya közt.