Kristoph
Kristoph-fal
talán a véletlen hozott össze bennünket, talán
így kellett lennie. Ami biztos: jó, hogy így volt.
Sorsa egy ideig összefonódott egy másik kutyánk:
Rapi életével, és egy kicsit összefonódott a
miénkkel is.
Rapi
furcsa körülmények között eltűnt tápiógyörgyei
befogadóitól, akik hirtelen – állítólag
lelkiismeret furdalásból kihozták Kristoph-ot egy
pest környéki menhelyről. Mindezt ránk hivatkozva,
a tudtunk és a beleegyezésünk nélkül tették.
Rapi
meglett, így elkezdhettünk Kristoph-ra koncentrálni,
akit addig még nem is láttunk. Egyet azonban tudtunk:
ha Rapi megszökött, Kristoph sem lesz biztonságban
azon a helyen: el kell hoznunk onnan.
2007.
december végén minden előzetes bejelentkezés
nélkül elmentünk a családhoz. Nem örültek
nekünk, nagy nehezen engedtek csak be.
Kristoph
gyönyörű kutya volt. Fiatal és szertelen, de tiszta
tekintetű és szeretetéhes. Tél volt, -10 fokban
egyetlen pokróc volt a fekhelye a nyitott tornácon. A
vize megfagyott, újat persze senkinek nem jutott
eszébe adni neki.
A
család esküdözött, hogy szeretik-imádják, de a
mondatok között azért megbújt, hogy valójában
csak a betörők elijesztését szolgálja, más
funkciója nincs. Az eredeti „gazdája”, aki
kihozta a menhelyről, és állítólag teljesen bele
volt bolondulva a kutyába, már ott sem lakott. Eleget
láttunk ahhoz, hogy tudjuk: a kutyát el kell vegyük
tőlük. Bár megtettük volna ott és akkor…
haladékot kaptak, hogy csak januárban hozzuk el.
Még
le sem telt a határidő, mikor szóltak, hogy a kutya
rosszul van. Azonnal korábbra hoztuk az időpontot,
és lementünk érte. A látvány a lehető legfájóbb
volt: Kristoph, az életerős, örömteli, játékos
kutya már nem kelt föl. Tekintete fátyolos volt, és
beletörődött – vagy inkább érdektelen.
Pokrócban - ölben vittük ki az autóhoz. Az úton
– bár azt hittem, ez csak az én túlzott aggodalmam
– mindvégig azt néztük: lélegzik-e még, de
bíztunk benne, csak kezelésre van szüksége, és
talpra fog állni; még időben vagyunk.
Kristoph
nem mozdult. Annak az életerős lénynek, aki
decemberben még ránk ugrált, annyi ereje sem maradt,
hogy a fejét felemelje. Az egyetlen, amije maradt, egy
kis meleg fény a szemében – számunkra.
Már
megbeszéltük a találkozót az állatorvosunkkal,
mikor Pestre érve Kristoph rosszul lett. Tartottuk a
fejét, miközben hányt, majd üveges tekintettel
sóhajtott egy utolsót, és nem lélegzett
tovább…
Erről
a történetről nem kell többet mesélni. A család
észre sem vette, vagy egyszerűen nem érdekelte, hogy
beteg lett, majd mikor – csakis a felelősségre
vonástól való félelemből – orvost hívtak
hozzá, a helyi orvos félrekezelte. Bár megszakadt
érte a szívünk, testét mégis elküldtük
boncolásra, tartoztunk neki legalább az igazsággal,
ha már egy új életet nem tudtunk neki adni.
Próbáljuk
úgy értelmezni, hogy legalább az utolsó óráit
melegben, szerető környezetben, utolsó perceit pedig
ölelő karokban tölthette. Mégis elvesztettük őt.
Még egy fényképünk sincs róla. Van azonban egy
hosszú rejtett kamerás videó felvétel élete
utolsó óráiról. Azóta semelyikünk nem merte
megnézni. Egyszer talán meg fogjuk.
Későn
érkeztünk, vagy talán pont jókor... Ki tudja,
miért, talán nem véletlenül. Nehéz elhinni, hogy
egy ártatlan élőlénynek csak ennyi járt. Akartunk
volna többet adni, de talán a lehető legtöbbet
kapott így is: nem úgy halt meg, ahogy élt. Egy
szörnyű élet után méltón: a saját csodálatos
lényéhez méltón. Kristop-fal együtt meghaltunk mi
is egy kicsit.
És
csak reménykedni tudunk, hogy Kristoph azóta már a
lehető legjobb helyen van.
R.I.P. kicsi
Kristoph…És csak
reménykedni tudunk, hogy Kristoph azóta már a
lehető legjobb helyen van.
|
