Rapi

2007. májusában egy kaposvári állatorvos asszisztense, Viki hívott fel minket. Különös gazdik érkeztek a rendelőjükbe: kutyát ugyan nem hoztak magukkal, de az elaltatás költségeiről és körülményeiről lelkesen érdeklődtek. Viki szerette volna tudni, kinek az életét szeretnék kioltani, és főleg, hogy miért. Megnézte, megértette, telefonált, mi pedig indultunk.

Egy 10 éves törzskönyves argentin dog: Rapi ment volna a „tű alá”. És hogy miért? Ennek rengeteg „nyomós” oka volt. Azt nem sikerült kiderítenünk, hogy a családban – ahol Rapi élt, ki kinek a kije. Az azonban rögtön világossá vált, hogy a kutya mindig azé, aki éppen nincs jelen. A kutya nem kellett, nyűg volt. Puszta léte irritált mindenkit, holott már így is alig mert létezni. A pincébe zárva töltötte napjait, a fal mellett az árnyékával összeolvadva járt.

Még élt, de élete soha nem volt. 10 év hosszú idő (életben tartotta a moslék), de olyat soha nem kapott, amitől a szíve is dobogott volna.

Elmentünk érte. Rettegett minden emberi érintéstől, mégis úgy szállt be velünk, idegenekkel az autóba, hogy vissza sem nézett. Hiába akartuk hinni, sajnos nem azért, mert örült, hogy eljöhet arról a szégyenteljes helyről. Egyszerűen már nem érdekelte, mi történik vele. Honnan is tudhatná, mi a jó, és mi a rossz, ha csak egyikben volt része…

Rapi meghasonlott önmagával. Nem volt oka élni, mégis az ősi kutya-ösztön szerint vágyott a kapcsolatra az emberrel. Nem érdekelte semmi, mégis titokban küzdött egy jobb életért.

Hogy legyen ideje a döntést meghozni, segítettük. Nem evett - nem ivott, így testét infúzióval életben tartottuk, szívét pedig szeretettel és alázattal meggyőztük: akarjon élni, mert neki is megvan a méltó élethez való joga. Ha egy napig, ha egy hétig, ha egy évig is, de ezt senki nem tudja elvitatni tőle.

Rapi döntött: élni akar. Megkapott tőlünk mindent, amit addig soha: játékot, kutyatársakat, tápláló ételt, mozgást, odafigyelést és tiszteletet. Cserébe csak meg kellett tanulnia, hogy nem minden ember rossz. Minimális volt az esélye, hogy 10 évesen kell majd valakinek, de pár hónap lábadozás után mégis gazdira talált. Egy tápiógyörgyei kisgyermekes család befogadta.

Egy jó örökbeadás legbiztosabb jele: a kutya soha nem néz vissza a csapatunk tagjaira. Hálával elköszön, szeretetét és figyelmét viszont már új gazdájának adja. Rapi viszont csak állt a kapunál, és nézett minket, ahogy elmegyünk, és otthagyjuk. Hiába szereti a kutya sokszor azt, akit nem kellene, Rapi most mégis előbb tudta, mint mi: rosszul választottunk.

Három nap múlva rejtélyes módon eltűnt a családtól. A friss gazda (és rögtön ex-gazda) minden lehetséges hazugságot feltálalt, hogy elhitesse: nem ő a hibás, hanem a kutya (ahogy azt már megszokhattuk). A csapat több száz kilómétert autózott a környéken, de egyszer sem láttuk (ellentétben a „gazdival”, aki kétnaponta majdnem mindig elkapta, olyan közel volt hozzá, de valahogy mindig meglógott). Rapit elveszve és elvesztve éreztük, csak bíztunk benne, hogy szebben folytatja, mint amilyen életet eddig élt (akárhol is volt).

Három hét után a szolnoki kutyások hívtak fel bennünket, látták Rapit. Lényegében lehetetlen volt. Többnapos várakozás, majd egy hosszú hajsza után sikerült befogni, és tényleg ő volt az. Csonttá soványodott, alig állt a lábán, lelkileg újra elszakadt az emberektől, bezárkózott. Az öreg ficsúrunk viszont még mindig az életet választotta, 10 évesen megtett 40 kilómétert, ki tudja, mi felé, de ami biztos: valahogy mégis jó irányba ment.

Mivel gazdijelöltje nem akadt több, úgy gondoltuk, eljött az idő, hogy egyben megkapjon mindent, amit eddig nélkülöznie kellett.

Csapatunk egyik tagjának anyukájához költözött „ideiglenesen örökre”. Úgy lépett be a kertbe, ahol még soha nem járt, mint aki mindig is itt élt volna. Hazaérkezett. A fiatal boxer, illetve az őt körülvevő nyugalom őt is megfiatalította egy időre. Megtanult játszani, szeretni, hálásnak lenni, egyet azonban soha nem fog tudni elfelejteni. Nem felejt el félni. Félni attól, hogy újra elveszíti mindazt, amije most van.

Kora miatt nem álltak sorban érte a gazdijelöltek. Rapi ideiglenes otthona lett az utolsó otthona; ideiglenes befogadója pedig utolsó – és egyben első valódi hús-vér gazdija. Az az egy biztos, hogy megszépítette az öreg „harcos” utolsó éveit, és minden egyes végigszenvedett évért tízszeresen kárpótolja. Örök hálánk Neki érte.

Rapi-papink, a Tapírunk, az örökifjú vén életművész rövid, de fájdalmas betegeskedés után végül 12. évében nem bírta tovább...

Élete nagy része maga volt a pokol, csak egy rövid idő adatott meg neki arra, hogy olyan életet kapjon, amit mindig is megérdemelt volna.

Egy csodálatos lélekkel kevesebb, egy adag- az állatkínzással szemben érzett gyűlölettel több, de rengeteg emlékkel és jó érzéssel eltöltve búcsúzunk tőle.

Mindig gondolni fogunk rá, hogy a lehető legjobb otthonból egy másik, szép világba tudjon eltalálni...

R.I.P. Kicsi Rapika